A vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek a történelem minden korszakát végigkísérték, minden kor embere a maga módján írt le egy tipikus vámpírt. Bár napjainkban a vámpírok jelenléte inkább csak a romantikus és horrorfilmekben hangsúlyos, volt olyan időszak, amikor rettegtek a vámpírok esetleges létezésétől. 1789 ebből a szempontból (is) vízválasztó volt: eleinte üldözték a vámpírszerűen, rendellenesen viselkedő/kinéző embereket, később - a felvilágosodás kapcsán - korabeli tudósok próbáltak magyarázatot találni a szokatlan, vérszívással, sorozatos elhalálozásokkal kapcsolatos életmódra.
A 18. században a vámpírok megjelenése és életmódja elsősorban a helyi folklórból és hiedelmekből származott, amelyek Európa különböző részein, például Kelet-Európában is népszerűek voltak. Az akkori vámpírokat általában úgy képzelték el, mint éjszaka aktív, haláluk után sírból visszatérő, gonosz lényeket, akik élő emberek vérét szívták. Gyakran elhunyt, ismert emberek képében jelentek meg: sápadt bőr, eltorzult vonások és néha friss vér nyomai az ajkukon.
A korabeli ember még nem ismerte a veszélyes, szokatlan tünetekkel járó betegségeket, ez pedig a vámpírokkal kapcsolatos tömeghisztéria jelenlétét méginkább erősítette. Az emberek féltek a nem megszokottól, egy komolyabb betegségben szenvedő társukat pedig könnyen vámpírnak bélyegeztek meg.
Ilyen volt például a porfíria nevű betegség, amely fényérzékenységgel és bőrproblémákkal jár, gyakran vámpírszerű jellemzőkkel ruházta fel az érintetteket. Hasonlóképpen, a pestisjárványok idején a friss sírokból felszivárgó vért a halottak "vámpírlétének" bizonyítékaként értelmezték.
A vámpírnak hitt személyeket számos módszerrel próbálták megölni, haláluk után elpusztítani. Gyakoriak voltak a sírfeltárások is, melynek során a holttesteket igyekeztek a felismerhetetlenségig elégetni. Olyan is előfordult, hogy karókkal szívenszúrva, arccal lefelé temettek el embereket, ezzel is megakadályozva a sírból való - halál utáni - feljutásukat.
Képzeljük el a szituációt a korabeli emberek szemével. Tegyük fel, hogy felüti a fejét egy járvány, amely egy egész településre kihat. Az emberek megelőző intézkedések hiányában könnyen megbetegedtek, később pedig megfelelő kezelés nélkül - jellemzően éjszakánként - elhunytak. Ezt az akkori kultúra megmagyarázhatatlan, természetfeletti jelenségként dolgozta fel, ezért elterjedtté váltak a vámpírokkal kapcsolatos babonák, akik az éj leple alatt szívják el a haldokló emberek maradék energiáját.
Számos babona és védekező szándékú szokás volt elterjedt. Említhető például a karóval temetés, a holttestek vizsgálata, a mára már közhellyé vált fokhagymaaggatós módszer gyakorlása, vagy a halottak szenteltvízzel való locsolása is. A holttesteket tilos volt egyedül hagyni, hiszen úgy tartották, hogy volt szerettük ilynekor vámpírként térhet vissza a halálból.
A felvilágosodás során többek között Voltaire és David Hume igyekztek rámutatni, hogy a vámpírok csupán a tudatlanság és a babonák szüleményei, később mindezt értekezéseikkel is igyekeztek alátámasztani. A felvilágosult tudósok kigúnyolták például Dom Augustine Calmet 1746-ban kiadott "Dissertations sur les apparitions..." című könyvét is, amely a vámpírokkal kapcsolatos híreket részletezte.
A tudományos állásfoglalás ellenére a vámpírok mint szimbolikus figurák továbbra is meghatározó szereplői maradtak a kultúráknak, és a 19. század irodalmában és művészetében új életre keltek, mint a romantikus és gotikus irányzatok jelképei. Az irodalom és kesőbb a filmek tovább gazdagították ezt a szubkultúrát, különböző korok és helyszínek sajátosságaival ruházva fel a vámpírfigurát. Míg egyesek a vámpírt az emberi szenvedélyek és félelmek allegóriájaként értelmezik, mások a halhatatlanság utáni vágy megtestesülését látják benne.
Bár a tudomány régóta elutasítja létezésüket, a vámpírok mégis a képzelet és az emberi kultúra örök visszatérő alakjai maradnak.